Böngéssz a legfrissebb budapesti értékelések között!

Senki nem tudott magyarul, ez sem javított az élményen. A főzőleveket külön kellett rendelni, nem kevés pénzért, az ital is külön fizetendő, 890 forintért ihatunk bármennyi üdítőt, vizet és habzóbort. Azzal csábítják be az embert, hogy 9700 forintért akciósan ehet, aztán kiderül, hogy plusz 3000 ft a lé, ami nélkül ugye nem tudsz hotpotozni. Azért adok mégis négy pontot nekik, mert így is korrekt az ár érték arány és jó az összélmény.

A Párisi Udvar valójában egy fedett átjáró, egy passzázs a Belvárosban, amelyet én már csak lepusztult, elpiszkosodott állapotában ismertem meg valamikor az ilyesfajta szépségeket nem igazán becsülő szocializmus vége táján. Akkoriban már alig volt itt működő üzlet, holott ez lett volna még az átjáráson kívüli funkciója, a fedett helyen való kényelmes, kulturált vásárlási lehetőség biztosítása. Legtovább a Cartographia térkép- és útikönyv boltja bírta itt meg talán még egy újságos. A passzázs azonban nem önálló létesítmény, hanem a hatalmas sarki épület földszintjén egy elkülönülő, varázslatos belső világ. És maga az épület is a főváros egyik kiemelkedő építészeti gyöngyszeme, egy pompázatos szecessziós épület gótikus, keleti és mór stílusú díszítőelemekkel. Ebben a műemlék épületben látta meg a lehetőséget egy arab befektetői cégcsoport, hogy itt luxus szállodát, a passzázsban elegáns kávézót létesítsenek. A minden részletében aprólékos gondossággal, az eredeti visszaállítására törekedve felújított szálloda 2019 végén nyitotta meg kapuit a vendégek előtt. A kívül, belül mesés épület passzázs részét a nagyközönség is látogathatja, hiszen a Párisi Passage Kávéház és Étterem nemcsak a szálloda vendégeit szolgálja ki. És ha már ott vagyunk, akkor lehet nyakat nyújtogatva gyönyörködni a hihetetlenül szép üvegtetőben és üvegkupolákban, a múlt század elejének igényes iparművészeti részleteiben. De a passzázs most már a szálloda része, az átjáró funkció megszűnt. A vezetett épületbejáráson a hotel közösségi tereit is meglátogathattuk, de ott fotókat nem szabadott készíteni. Így csak elmondhatom, hogy a hajdan iroda és lakás céljára kialakított szinteken is meglepő szépségek, Zsolnay-kerámiából kialakított díszek, öntöttvas liftház, különleges hangulatú belső udvar bűvölt el bennünket. Az utcáról nézve azonban a házhoz nem illő, nívótlan cikkeket árusító üzleteket, harsány reklámokat láttunk. Na ja, ezek tudják megfizetni a Belváros közepén a nyilván nem kevés bérleti díjat ebben a csodás épületben. . .

Tulajdonképpen ennyi. Persze kerekítettek a szoborállításnak egy szép mesét, talán a városi illetékesek, az ötletadó szálloda- és kávéház-tulajdonos vagy az alkotók. Eszerint Krúdy Gyula a déli Klotild-palota aljában hajdan működött Belvárosi Kávéházban írta a Szindbád-történetek nagy részét, merthogy rendszeres látogatója volt a helynek. Csakhogy nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy az író itt dolgozott volna. Irodalomtörténészi vélemény, hogy a legenda nem igen valószínű, mivel Krúdy inkább kocsmákba, mint kávéházakba járt, és főleg otthon vagy szállodai szobákban dolgozott. És ez igaz a Szindbád-történetek születésére is. Ráadásul abban az időben a Belvárosi Kávéházba magas rangú jogászok, üzletemberek és katonatisztek jártak, nem volt irodalmi törzsközönsége. A legenda viszont szívósan él, Krúdy pedig megadóan ücsörög a térkövön. Fejét kezébe támasztva azon mereng, vajon mit is kellene erről a helyzetről írnia.

Elég gyakran járok erre, mert útba esik hazafelé, de korábbi munkahelyem révén a közeli bankfiókban gyakran megfordultam. Az iskolát 1869-ben alapította Veres Pálné 14 leánytanulóval, 9 tanárral és a saját maga által összeállított tantervvel, a hölgyek magasabb fokú képzésének érdekében. Az utca neve akkoriban még Zöldfa utca volt. Az iskola eredeti, alapításkori neve Az Országos Nőképző Egyesület tanintézete volt. Érekesség, hogy egészen 1963-ig valóban csak lánytanulók voltak az iskolában, utána azonban koedukálttá változtatták, beengedték a fiúkat is. További érdekesség, hogy az első iskolaigazgató Gyulai Pál irodalomtörténész és költő volt, akiről szintén neveztek el utcát a belvárosban, igaz, az már a VIII. kerülethez tartozik, de légvonalban nem esik messze a szobortól. A szobor, amely elegáns ruhában, ülő pózban ábrázolja a hölgyet, 2007 óta van a mostani helyén, egy felújítást követően került ide a Veres Pálné utca elejére, a Ferenciek teréhez. Nekem nagyon tetszett a szobor előtti rózsaablakot formázó díszkő. Az is tetszetős, hogy szép fák árnyékában helyezték el a szobrot, sajnos itt a belvárosban a betonrengetegben alig vannak fák, zöld növények.

Majd eltelt 100 év, és a szobornak már nem volt jó helye azon a téren, ezért gondosan felújították, és áthelyezték a róla elnevezett utca Belváros felőli végére, egy kellemes kis fás részre. De hogy több legyen ő az erre sétáló utókornak, mint egy utcanév, a szobor talapzatának szövege jelzi, hogy miben állt azon tevékenysége, amellyel kiérdemelte a szobrot és az utcanevet, sőt még azt is, hogy az utcában lévő híres gimnázium is az ő nevét viseli. És mert a talapzatra felvésték a leánynevét, a Beniczky Hermint is, ez valamelyest helyrebillenti azt az ellentmondást, hogy a nők taníttatásáért, műveltségének gyarapításáért oly sokat tevő személyét asszonynevén ismerjük. A férje neve lett általa halhatatlanná. . .

Intelligens kínálat, igényes sütemények, kávék választéka, kellemes relaxáló környezet és lélekmegálló. Szuperhelyes volt a kislány, tele volt bűbájjal, mosollyal, amikor megbeszéltük, hogy mit szeretnék, az ember ráéhez az ilyesmire, így aztán lelkesen rendeltem körtés süteményt, mangós limonádét, kávét, mindent! Hát nem olcsó, de nem is bánom. Jó volt itt elücsörögni, a legjobbm legkellemesebb részét még csak le sem fényképezhettem, mert viszonylag sokan ültek ott elszórva.

Szóval az a felirat már régen is sokszor megfogott, de mit írjak róla, ha belül nem láttam? Ennek most vége. Egy oldalutcából szivárogtunk be, igen, van ellenőrzés itt is, szúrópróbás táskavizit, meg látható biztonsági őr is, aki végig résen van, Hát ilyen brutál a kor, a világ. Némi zsiliprendszer módjára nyíltak a kapuk, aztán már bent is voltunk, csodálkoztam, hogy most is volt olyan férfi, aki nem készült rá, hogy egy zsinagógában valamit a fejére kéne tenni, de megoldották papírkipával. A ház benyomása kissé patinásabb, mint általában a mostanában látott zsinagógáké, de a legtöbbet viszonylag frissen hozták rendbe, ezt meg talán egy kicsit korábban. A háborúban rendesen kifosztották, meggyalázták magyarok és németek, a később visszatérők hozták rendbe, amennyire csak lehetett. Ez nem egy múzeum, működő hitközösség, de azért olykor kulturális eseményeknek is helyt ad. Külön plusz ajándék volt, hogy a rabbi bejött egy hatalmas sófárral, magyarázott a hangzásáról, aztán meg is fújta rendesen. Felmehettünk az üres karzatra, szabadon lehetett kószálni az épületben. Azután hát a hátsó udvar a holokauszt emlékhely. Na, az egy külön pofon mindig, csendes gyomorbarúgás belülről, örökös szégyen. De mit mondjak erről nehéz, na. Elég az hozzá, hogy megkaptam, amire vártam, láthattam ezt a helyet is belülről, most már van valami teljes képem, pontos elképzelésem róla. Úgy épül a világod, ha a saját szemeddel tapasztalod meg.