De hogy leegyszerűsítsük a tényállást: egy gondozott kis park közepén egy kunhalomra emlékeztető dombon áll egy hat méter magas oszlop, szebben szólva egy obeliszk, amelynek az egyik oldalára, már ha egy hengernek van egyik és másik oldala, egy hátrafelé nyilazó lovas bronzszobra van felhelyezve, úgy kétharmadnyi magasságban. Állítólag igazi emlékműnek a lovasszobor számít, de ez nem olyan, mint amihez ebben a műfajban szokva vagyunk, amikor is történelmi nagyjaink fess paripán, díszruhába öltözve ülnek délcegen. Itt egy mezítlábas férfi üli meg szőrén a levegőben szinte szálló, száguldó lovát, miközben hátrafelé nyilazva célozza az ellent. Még az is lehet, hogy teljességgel pucér ez a kun, mert ruhát nem nagyon látni rajta. Ugor kolléga felemlegeti itt, hogy mire már ez a hátrafelé nyilazás egy kun vitéz részéről, hiszen az iskolai ismeretek szerint ez a harcmodor a honfoglaló magyarok sajátja volt. De nem addig az! A kunok ugyanis jobbára arról a vidékről érkeztek, ahonnan pár száz évvel korábban a magyarok, és megőrizték, tovább örökítették az ősmagyarok lovas harcmodorát. Akkoriban nem változott olyan gyorsan a világ és vele a haditechnika, mint manapság. A Győrfi Lajos, karcagi születésű, tehát kun szobrászművész alkotta emlékművet 1988. május 1-jén adták át, még éppen a létező szocializmus vége táján. Az MSZMP KB titkára avatta fel, akkoriban már bátran emlegetve a konok kunok dicséretes jellemvonásait, küzdelmeit, áldozatvállalását szűkebb hazájuk megtartásáért. Amiért is megérdemelték ezt az emlékművet. Ami egyébként egy meglepően jó emlékmű, jó szobor! A henger szoborral ellentétes oldalán a város címerét láthatjuk, amelynek főszereplője egy megduplázottan ábrázolt kecskebak, amely nem tűnik nagyon ideillőnek, de mégis, hiszen arra az időre utal, amikor ezen a tájon a tatárjárást követően juh- és kecske tenyésztésével foglalkozó kunok és jászok települtek le.
