Nos, nem sikerült! Ez nem az a hely! Ez sem! De haladjunk sorjában:
Leértünk a pár lépcsőn az étterembe, és furcsán ragadt a cipőnk talpa a padlóhoz. Majdhogy nem cuppogtunk. Nem láttuk koszosnak, de valaminek mégis kellett legyen, és nem foltokban tapasztaltuk a furcsa jelenséget, hanem mindenütt. A tágas étkező helyiségben egyetlen asztalnál ült csak két vendég, egyébként üres volt. A vietnami felszolgálónő a legbelső sarokban lévő asztalra mutatott, hogy odamenjünk. Kicsit parancsolónak hatott, de amúgy is ezt az asztalt választottuk volna, mert messze volt az ajtótól, védett helyen. Igaz, hogy az ülőke kárpitja foltozott, az asztalon pedig nyilvánvalóan már többször használt, bár elmosott evőpálcikák várták a vendégeket. Még jó, hogy nem tudunk pálcikával enni. . . A rendeléssel nem volt probléma, beszélni nem kellett semmilyen nyelven, mert az étlapon minden be van számozva, csak rá kell mutatni, melyik, számú ételt kérjük. Kicsit fáztunk a párás kinti hideg után, ezért kértünk egy-egy pohárka Unicumot. És ezt még hidegben is hűtve szeretjük, de ilyen igényről valószínűleg még nem is hallottak. A párom úgy gondolta, itt az ideje, hogy megismerkedjen a híres pho levessel. Kért egy kis adagot csirkehússal. Gyakorlatilag ízetlen volt. Főételként mindketten marhahúsos, zöldséges tésztát rendeltünk. Ennek is alig volt íze, locsoltuk hát bőven szójaszósszal. Éhesek voltunk, megettük. De mi sokkal jobbat csinálunk itthon. És igen, itt is mindkét vietnami felszolgálónő bele volt zuhanva a rejtélyesen nagy mennyiségű adminisztrációba, vagy valami más teendőbe, mert ki sem látszottak a pulton lévő laptopok mögül. Elég hangosan kellett jelezni, hogy észrevegyék, ha valamit kérni szerettünk volna. Többet nem fogjuk őket ilyesmivel zavarni, mert eszünk ágában sincs még egyszer ebbe az étterembe menni.
