Böngéssz a legfrissebb budapesti értékelések között!

Megérkezve azonban egy olyan miliőbe érkeztem, amely jóval túlmutatott egy átlagos kávézón. A Hegyvidék egyik vallási és kulturális központjába csöppentem be. Öröm volt látni a sok kisgyerekes családot, a fiatalokat és időseket, akik a miséről jöttek ki a templomból, majd csapatosan a kávézó felé vették az irányt, ahol a gyerekeknek kézműves programot szerveztek, illetve párhuzamosan a másik teremben és a teraszon egy ifjú párnak volt az eljegyzése. A hófehér, kecses és karcsú tornyos templom viszonylag kis alapterületű, 1860-ban épült, majd 1886-ban bővítették. Érdekessége, hogy ez a Esztergom-Budapesti főegyházmegye legmagasabban fekvő plébániatemploma, 360 méteres tengerszint feletti magasságban helyezkedik el az Isten-hegy (korábban Szabadság-hegy) és a Svábhegy találkozásánál. A hagyomány és a legendák szerint éppen itt pihent meg egyszer Szent László királyunk, ezért ide épült a templom, s lett a névadója és védőszentje nagy uralkodónk. Romano von Ringe osztrák udvari építész tervei alapján Ybl Miklós is részt vett a templom építésében. Kilépve a templom kapuján egy modern szabadtéri kálváriaúton mehetünk át a csinos, szépen rendezett parkon. A parkban a világháborús emlékmű mellett békésen megfér a zsibongó játszótér is. A kálvária egy új építmény itt, 2020-ban készült el, és a helyi hívek adakozásából valósult meg. A klasszikus 14 stációs kálváriákhoz képest különlgesség, hogy itt van egy 15. állomás/stáció is, aamely Jézus feltámadását ábrázolja, ezzel reményt és vigaszt adva a híveknek. A templom egyik üvegablakát a hatból Róth Miksa készítette, a bejárattól bal kézre az elsőt, egy kisgyermekként elhunyt kislányt emlékére a családja felajánlásából. Elvileg Borromei Szent Károly bíborost ábrázolja, ne kérdezzétek, miért. Fogalmam sincs. Mondjuk róla úgy hírlik, hogy minden vagyonát a szegényekre költötte, a pestisjárvány idején a betegeket ápolta. 1610-ben szentté avatták.

Valami olyan csábított be, hogy volt a járdán valami táblácska, hogy kóstoljam meg a vaníliás láttét, és hát jó lesz, legyen akkor az, akkor ez lesz a süti, az ital meg a kávé egyben. A helyiség közepén valami külföldi pár valami ebédet evett, fura volt ez, nekem ez inkább kávéházi környezet, mint étterem, de lelkük rajta. Két lány szolgálja a közt, a latte lassan készül, talán gondosan, én kedvvel eliszogattam, az ára úgy volt, hogy bistrology latte 1790, meg a szerviznek díja 179, ez így 1969 forint. Kellemes, igényes környezet, mindenképpen támogatandó.

Igaz, hogy korábban jártam már itt többször is, de nem magában a múzeumban, hanem a belső udvarban teret adó eseményeken, pl. gondolok a Botellon Teraszra, ahol a különböző nemzetek gasztronómiáját mutatták be hétvégenként. Olasz, francia, ázsiai, közel-keleti, amerikai, indiai, talán ezek voltak, nem mindegyikre tudtam elmenni. Most tudtam csak meg, hogy egy ideje az Elektrotechnikai gyűjtemény már nem önálló kiállítóhely, hanem a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum alintézménye. Ez annyiban érdekes, hogy a Városliget átépítése óta valójában nincs is már Közlekedési Múzeumunk. De talán ez is változni fog a jövőben, a kormányzati szándék legalábbis ez irányba mutat. Meglátjuk. . . De vissza a Kazinczy utcába. Első pozitív meglepetés, hogy az állandó elektrotechnikai kiállítás mellett most van egy időszakos kiállítás is a bal oldali szárnyban a földszinten, Fő a Kávé néven, amely a kávézás nemzetközi és hazai történetét mutatja be, kiemelt figyelmet szentelve a budapesti kávéházakra. A belépő mindössze 100 Ft-ba került. Hogy támogassam a múzeumot, természetesen a földszinti kávézóban ittam egy finom kávét is. Ezt a múzeumot a mindenevőkön kívül csak olyanoknak ajánlanám, akiket tényleg érdekelnek a műszaki kütyük, a tudományos kutatások és a technológiai találmányok, mert elég száraz a téma, a múzeum pedig meglehetősen retró stílusú. A fő téma az elektrotechnika kialakulása, a híres magyar tudósok, kutatók, feltalálók, a magyar villamosenergia ipar története, a régi híres gyárak (Tungsram, Ganz), továbbá az elektromos áram gyakorlati, mindennapi életben történő hasznosítása. Néhány találmányt ki is lehet próbálni, de sajnos több dolog nem működött már. Az épület elrendezése logikátlan, labirintus-szerű, mész egy szűk folyosón, de zsákutca, a végén nem lehet átmenni, hanem vissza a kiindulási pontra és onnan folytathatod a másik hasonló folyosón. Ennek ellenére nem voltam egyedül, többen is jöttek látogatók megnézni a kiállítást, még külföldiek is. Azért az mindenképpen pozitívum, hogy ez az épület túl tudta élni itt a belvárosban, s nem bontották le. Mindazonáltal szerintem sokat kéne rajta frissíteni, újítani, hogy egy valóban vonzó, XXI. századi, informatív és élvezetes múzeum tudjon lenni.

Azt mondja az "eladó" ilyen keveset nem fog mutatni a mérleg. Mutatott. . . . A kandirozott narancs és a mézeskalács is fonom volt, de a kiszolgalás sokat ront a helyen.

De most nem az a fő, hanem a vendéglátó-jelleg. A valamikori Nagy Nemzeti Gödör sokféle zegzugában ehetsz, ihatsz ezt-azt, és ez jól illik a nagy koncertkomplexum jellegéhez. Én tegnapelőtt Aperol spriccet ittam, nem tudom, mennyi volt, nem én fizettem, de többezer, mert a koma, akivel voltam egy pici Unicumot az enyémmel 6-7000 forintért térített meg, ahhoz képest valami eldobható pohárba kaptuk, nem repohár, ha jól tudom, hanem olyan itt-ott gyülekező, felhalmozódó szemét. A csápoló közönség, aki jellemzően állt, és hát az állóhely is nagyon húzós árban van, aztán össze-vissza keveredett, nem tudom, mi értelme volt drágább meg olcsóbb jegyeket árulni vagy venni, ha úgyis odaállsz, ahová vállal utat törsz magadnak. És a poharaiddal meg üvegeiddel mi lesz? Vagy lengeted a kezedben, esetleg nyakon öntesz vele másokat, vagy ügyesen leteszed a mélysötétben a padlóra, fal, vagy oszlop mellé, amit aztán egy arrajáró garantáltan felrúg. A végén meg egy rakat szemét meg egy rakat ragacs marad a kivonuló felsőbbrendű civilizáció után. Na, ezek csak olyan koncertmenti megjegyzések voltak, a hely továbbra is kultúrbarlang, aztán működik, hogy tud.

Kedves magyar lány jött segíteni, egyébként majdnem üres volt a hely, egy ázsiai srác evett csak az egyik sarokban, utazó lehetett, gurulós bőrönddel. A lány nagyon informatív volt, megszokta, hogy a semmiről sem tudó mezőről jöttek miket szoktak kérdezni, milyen segítség jó nekik, én meg hagytam, hogy csak mondja és bontakozzon ki. Szóval, az asztalon van QR-kódos étlap. Amúgy meg szívesen mutatott papíralapút is, hátha ez az öreg fickó nem ismeri az elektronikát meg a ráment. Meg is beszéltük, hogy kacsás rámen lesz az, ami itt terítékre kerül, de abból is volt többféle, csípős is meg nem csípős. Jóindulatúan figyelmeztetett, hogy mennyire vagyok bevállalós? Hát csípőst kértem. De, hogy autentikus legyek, előtte azért még egy meleg szakét is. Jól is esett. A rámen is, nem ez lesz a főkedvencem, de azért az is egészen jó volt. A másik magyar lány nem volt olyan nagyon kedves, de semmi különösebb baj nem volt vele. Úgy alakult a kaland ellentételezése, hogy spicy duck ramen 4750, extra toppings: marinated egg 500, choya sake 0,04 liter (warm) 850, service fee meg 420+68 Ft.

Van egy feltételezés, hogy azért pont ide, mert a Hermina úton történt a híres merénylet és gyilkosság. De ez nem igaz. A két dolog között nincs összefüggés. Inkább a tér névtelensége adta az apropót, hogy ide került. Pedig érdekes lett volna, hogy Zugló, meg a Hermina út, és azért ide. A Hermina úti házat a köznyelv úgy hívta, hogy Tisza palota. Sokat dolgoztam benne, sokszor éjszaka. Csak később tudtam meg, hogy ezt csak bérelte Tisza István és családja, pontosabban a földszintet, egyébként ez a Róheim-villa, valóban. (A Tisza palota az Almássy utcában volt. ) A másik, hogy én úgy tudtam, hogy a nevezetes gyilkosság az arab szobában történt, sokszor ültem ott, az elképesztően gazdagon díszített keleties szobában éjszaka, mindenféle töprengések közepette, hogy itt és hogyan történt mindez. Most úgy tudom, hogy ez sem igaz, mert az előtérben zajlott a tragédia. A történelem egymásra pakolódik, újra és újra felülírja önmagát. Később kiderül, hogy az sem igaz, amire emlékezünk.