Böngéssz a legfrissebb budapesti értékelések között!

Úgy látom, elég népszerű a lánc, akik mint ismert, kézműves burgereket készítenek, illetve még némi falatkákat. A Corvin sétányon lévő éttermük hétköznap ebédidőben különösen felkapott, az első alkalommal olyan hosszú sor állt a pult előtt a rendelésfelvételre várva, hogy inkább másik helyen ettünk. A klasszikus ebédidőn túl, késő délután azért lanyhult az érdeklődés. A beltér tágas, elég sok asztaluk van, a saroképület elhelyezkedés szerencsés. Az asztalok egyszerű berendezésűek, de szalvéta mindegyiken van. A rendelést követően sorszám jelzi az étel elkészültét, 10-12 perces várakozási időt mondtak, amit tartottak is. Van papír alapú étlap, de én ezt csak utólag találtam meg, így a reklám feliratok alapján döntöttem. A Sloppy Joe burger igazán tartalmas, tömény, érdekessége, hogy egy paprikás-bolognais jellegű ragu van még a szendvicsben a húson. Plusz gouda sajt, káposztasaláta és 2 db rántott hagymakarika a legtetején. Kulturáltan enni lehetetlen, de segített a műanyag kés+villa. A papírpohárba az üdítőt többször újra lehet tölteni. Jég nem volt, az italok viszont nem voltak elég hidegek, amik a gépből kijöttek. A Pepsi család italait csapolhatjuk, ez ritkább, mint a nagy konkurens Coca Cola. A szószok közül a gránátalmás ketchupot választottam, valahogy nekem évek óta ez a szimpatikus, bár a gránátalmát továbbra sem igazán érezni benne. A hasábburgonya véleményem szerint az egyik legjobb minőségű a gyorséttermi láncokban, fűszeres csónakburgonyát adnak, elég nagy mennyiség a normál adag is. Összességében menüben 4780 Ft volt, csak magában a szendvics 3490 Ft. Ez kb. középkategóriás náluk. A pultos kiszolgálás gépies volt. Nincs kötelező szervizdíj, de inkább nem adnék tippeket. 4 pontot megért az egész.

Hétköznap munkaidő után, 17 óra után a hely gyakorlatilag megtelt. Két pultnál lehetett rendelni, az elsőben a szendvicsek, saláták, a hátsóban a sütemények, torták sorakoztak, illetve a kávét is itt lehetett kérni. Fizetni a pult elején a bal szélen. A lenti részben az asztalok elég zsúfoltak, nagy az alapzaj a beszélgető társaságoktól. A szaloncukrot az idei évben az emeletre helyezték el, korábban az is lent volt a földszinten, egyből a bejáratnál. Itt az emeleten van pár további asztal, illetve itt van a bejárata a Szamos Múzeumnak, ahová még nem sikerült bejutni, most sem, igaz, Szentendrén már többször is volt erre alkalmam. A szaloncukor kilója 15900 Ft, ez nagyjából ugyanannyi, mint a fő versenytárs Stühmer, ugyanakkor itt még mindig jobban megéri, mintha élelmiszerboltban vennéd, ráadásul itt te tudod magadnak, akár darabonként összerakni a kis puttonyodat. Az alkalmazottak közül csak egyetlen hölgy volt kedves, de szerencsére pont ő volt ott a szaloncukroknál. Megmutatta az újdonságokat. Így ki is próbáltam a kávésat, illetve a citromos-gyömbéreset, ezek idén új ízek. A málna zselé örök kedvenc, ez fogy a legjobban, ezt keresik a legtöbben. Én alapvetően nem vagyok zselés szaloncukor párti, de ez a Szamosnál tényleg igazán finom! Kaphatóak idén is a vegyes szalon csomagok, fél kilós kiszerelésben. Az árakról csak annyit még, hogy 6 db került 1080 Ft-ba, dekára lemérve. Nem semmi! Néhány extra íz feláras, pl. a pisztáciás és a pezsgős, ezek kilója 19ezer Ft felett alakul.

Csak tapsikálhatunk mindkettőnek, mert nagyon nagy királyság! Szóval, ma beóvakodtam én is, hogy odajárulok a sütemények szentjeinek oltárához, két kedves, mosolygós lány fogad a pultban, még valami ülőhely is akad a sarokban, mert egyébként nagyon népszerű dolog ez. Méltán! A két mosolygós jól szórakozhatott azon, hogy a csorgó nyálú öreg fazon mit szenvedélyeskedik itt, hogy mit egyen vagy mit ne, de hát hogyan lehet ebből választani? Végül aztán eszem is itt, hogy értékelhessek, meg viszek is haza, hogy másnak is jó legyen. . . tehát helyben a nagyon látványos Margó volt az áldozat (kókusz, maracuja, mangó. . . ), elvitelre meg egy Paris Brest, valamint egy málna-pisztácia jött velem, aztán majd az asszony választ otthon. . . (elárulom, mindkettőt választotta). Már majdnem el is mentem, aztán még perdültem egyet, hogy de hát bejgli. . . jó, jó, még nincs karácsony, de akkor is. . . szóval így zsákmányoltam még mellé mákost is kóstolóba. Őszintén: nem olcsó hely. A sütemények 2000 Ft körül mozognak, de nem panaszkodom, mert bizony meg is éri.

És alig volt foglalt asztal, két asztalnál telepedtek csak meg, a nagy hodály meg szinte üres volt. Na, eljött az időm, akkor eszem én is. Behúzódtam egy sarokba, a nagy cserépkályhával szemben. Már évek óta az a benyomásom, hogy itt a pincérek valami öregotthonból vannak szabadnapos szolgálaton, nem is tudom, direkt ilyen habitusú férfiakat keresnek? Ma, kivételesen egyik sem volt pincérruhában, régen mindig sötét nadrág, fehér felső volt az általános, ma olyan kocsmai vegyes, szürkés pulóverek, kardigánok. . . de az egységes volt, hogy mindegyik rendkívül morcos volt, egy mosolyt ki nem tudtak volna préselni az arcukra, talán nem is voltak ilyen mimikai izmaik. Kértem először egy körtepálinkát, az olyan jó magyaros, meg hát hűvös is van. Árpád pálinkákat szolgálnak fel. Jól is esett. Jöhet a húsleves gazdagon, meg legyen gombás-kapros mártással sertésszűz. . . és úgy is lett. Erőspaprikát nem kell kérni, minden asztalon van, megfelelő tégelyben. Ne túlozzak se le, se fel, az ételek átlagosak, semmi kiemelkedő szakácsteljesítmény, amit ma már azért sok helyen tapasztalsz. Hát itt nem. Na, meg amikor valamiért átvonult a termen a konyhai személyzet, csak annyit mondtam magamban, hogy hűű, anyám, ezek csinálták. . . talán mégsem kellett volna kérni semmit. Szóval, nem fokozták a hatást, hanem inkább. . . Pár szerelőhajlamú dolgozó valamit kalapált is a főbejáratnál, ezt nem biztos, hogy így, a mi eszegetésünk mellé kéne kínálni, de itt úgy volt. A szlávok kértek a halászléhez valami nyakba akaszthatós partedlit. . . hát itt ilyen nincs. Nem kapnak. És érdeklődtem valami csapolt sör után, csak Dreher van, azt meg nem annyira, viszont van üveges Pilsner, azzal vigasztalódtam. Dréheres pohárba kaptam. Amúgy van itt szervízdíj a számlában, 12%, rá is kérdeztem. Azzal együtt, hogy pálinka, leves, második meg sör, mindennel együtt 13000 forint körül. ezt nem tartottam a Szegedhez képest soknak. A jelen színvonalhoz viszont talán sok.

Mások meg jókat is írtak erről. Vendég egy szál sem volt. Egy fekete felsős nő meg egy fekete felsős férfi ültek a pult mellett, és nem tudom, talán valami angol nyelvleckéket tanultak telefonról, a mondatok ismételgetéséből erre következtettem. Na, aztán egyszer csak észrevettek engem, hogy szerencsétlenül ott ácsorgok a térség közepén, aztán mégis kaptam egy kérdést, hogy mijáratban. . . mondtam, enni szeretnék. Helyben, elvitelre? Helyben, itt. Na, akkor itt van a nyomkodótábla itt lehet rendelni, mondta a nő, félig már fordult is el, aztán tovább angolmondatozott. . . úgy éreztem, mintha azt mondta volna, hogy le vagy te aztán. . . rendkívül kellemetlen volt a stílus, a hangnem. Hogy ennyire semmi vagyok. Köszöntem és elhagytam a terepet. Senki nem szólt utánam semmit. Csak hozzátenném, hogy az ajtóra van ragasztva a Gault&Millau POP kategória jele, kiemelkedő streetfood, ajánlott hely. Na, elmentek ám. . .

Hazatérve a magyar gasztro-forradalom olyan ikonikus helyeit vezette, mint a Pethő Balázs séf által fémjelzett Csalogány26, valamint az Aranyszarvas, ahol akkor épp Mogyorósi Gábor állt a konyha élén. A Mák bisztróban dolgozott Huszár Krisztiánnal és Mizsei Jánossal is. Mi több, ő bízta a konyhát Huszár távozása után az akkor huszonkét éves Mizseire, aki azóta sokszorosan igazolta e bátor döntés helyességét. A Gléda megnyitása előtt a csopaki Márga bisztrót vezette. Ezekben az éttermekben magam is megfordultam, volt, ahol többször is, megerősíthetem, hogy nem véletlenül sorolta őket minden szakmai fórum a legjobbak közé. Deli János kiváló vendéglátó, közvetlen, nyitott, remek beszélgetőtárs. És nagyon tudatos szakember. A dizájn kapcsán elmesélte, hogy családi bútorok is helyet kaptak a beltérben, növelve a hely otthonosságát. A vendég alapélménye ugyanaz, mint korábban, de elnézegetve a hat évvel ezelőtti fotókat, sikerült csiszolni az atmoszférán. Nézzük a kínálatot! Tíz és féltizenkettő között hagyományos reggeli fogásokkal várják a vendégeket, a rántottától a bundás kenyéren át a frankfurti virsliig. Ezt követi az étlapon a Buda ízei kóstoló-sor: kacsamáj, túrós csusza, marhapörkölt és madártej, majd a havi táblás ajánlat, nem meglepő módon, stílszerűen libaraguleves, sólet libacombbal, vargányás libamell, flódni. Elvégre novembert írunk, amikor a Márton-nap tiszteletére az éttermek jelentő része egész hónapban libaételeket (is) kínál. Az állandó étlapon szerepel többek között marhahúsleves gazdagon, céklarizottó grillezett kecskesajttal, rántott sertésszűz burgonyapürével, argentin Angus-bélszín szarvasgombás burgonyapürével és gesztenyés gombaraguval. Desszertként az általunk rendelteken kívül gluténmentes brownie-t is kérhetünk. Több, mint félszáz minőségi bort kínálnak, figyelemre méltó a Champagne-választék. Csapon Bitburger kapható, aminek alkoholmentes változata palackban kapható. Van még barna Bernardjuk és Erdinger búzasörük. A töményitalok a prémium szegmensből valók, közülük is kiemelném a harci Brill főzde csúcsminőségű párlatait. Nem véletlenül írtam párlatot és nem pálinkát, a Brilltől ugyanis tartanak néhány remek zöldségpárlatot is, zellert, paprikát és répát. Koktéljaikat a szakma mestere, Nagy Zoltán jegyzi. Indításnak tokaji boros gyümölcs-chutney-val társított hízott kacsamájpástétomot, valamint marinált céklabetéttel tálalt céklakrémlevest kértünk. Mindkettő remek volt, ízre, állagra, tálalásra egyaránt. A pástétomot összekóstoltam a Béres pincészet dűlőszelektált Hárslevelűjével, valamint a vendéglátónk által javasolt kései szüretelésű Magitával is, el kellett ismernem, hogy a harmónia magasabb szintű volt az utóbbival. A szürkeharcsából készült pazar paprikás mellé kifogástalan sztrapacskát adtak. Újabb telitalálat. Ezek után már csak két desszertre futotta a kapacitásunkból, a madártejről ember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy a mentes kategóriába tartozik, a többrétegű csokitorta is a műfaj büszke képviselője volt. A Gléda-élmény ezúttal is kifogástalan volt minden tekintetben. Öröm látni, hogy vannak stabil pontok a budai vendéglátás élvonalában.

. . Na, de jól megy a Szegednek, nacsak! Van itt forgalom! Hát kimentem a szemerkélőben a villamosmegállóba, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. . Gondolkodtam, ha olyan jön, ami átmegy Pestre, akkor csak van valami új cucc a Múzeum körút meg a Bródy Sándor utca sarkán, olvastam róla. . . ha meg a Duna partján megy, akkor lehet Várkert bazár előtte Vakvarjú vár, meg még egy csomó dolog eszembe jutott. Na, jött egy villamos, felszálltam, vigyél kajálni, jó ló, kiáltottam, aztán elvitt valahová, a Döbrentei térre kanyarodott, 56/A volt a szentem, hát megy a Krisztina körútra. . . Hoppá, Déryné! Na, ezt vetette ma kártyán a sors. Azaz villamoson. Betértem, ideje enni. Nem, nem rendeltem asztal, de enni szeretnék. Semmi gond, recepciós figura vette az adást, lepakolt a hosszú ülőkék mellé a sarokba, de közben, nagyon pozitívum, két kismamának segített kivinni a babakocsikat a lépcsőn. Taps, így kell ezt! A személyzet tényleg figyelmes, udvarias. A belső tér exkluzív, meleg, barna, sárga fények, és majdnem tele is volt az egész étterem vendéggel, hiszen 13 óra felé jártunk. Befészkeltem magam, és gondoltam hogy nem fogok garasoskodni, mit kell nekem mindig a konyhai maradékot kajálni. . . önérzet is van a világon. Kaptam a kis előkóstoló kenyeret, nagyon hatásos előadás az is. De hát ez egy Michelin-ajánlott étterem. Szóval, kértem az étlapról Marietta őszi bablevesét, azaz édesanyánk vasárnapi klasszikusát, aztán sistergő pecsenyelében konfitált kacsacombot. . . meg hozzá még egy pürét is. Itt ugyebár minden viszonylag szertartásosan készül, legyünk őszinték, az teljesen felesleges mutatvány, hogy az alpincér kihozza a baromira nagy tálcán a tányér levest, ácsorog vele, míg a nagyobb pincér tálaló asztalkát nyit, ráteszik a tálcát és így kapd meg a bablevest. Szóval, simán kihozható egyszemély által kézben is ez dolog. De hát itt így megy, akármit kérsz. Van egy megjegyzésem: a hely szűk, mellettem lévő asztalnál ketten intim üzleti megbeszélést folytattak. A zene hangosabb a kelleténél, ezért hangosabban kell beszélni. A mellettem beszélő szája fél méterre volt a fülemtől, a vele szembenülő meg 1 mérette. Tehát így kényelmetlenül és kelletlenül hallgatóztam. Ez nem annyira jó. Finom tejfölt hoztak külön edényben a bablevesemhez, meg kértem hozzá erőspaprikát is, mert nem kaptam. Ezt körülbelül újabb 5 perc alatt készítették el, mert volt benne frissen vágott zöldpaprika is, meg sürítmény formájában is másik. A leves nem a legkirályabb, de nagyon jól ehető, nem kisadag, hatalmas fekete babszemek lappanganak benne. A kacacomb tényleg sisteregve érkezik, alatta a rotyogó káposzta, külön edénykében a püré. Valamennyi magas színvonalú, és ezzel el is döntötte az ötös végértékelést. Kértem hozzá még ajánlásra Sauska Rose. -t is, jól illett. Na akkor. . . . van itt szervizdíj is, meg külön meg van jegyezve étlapon, hogy a borravaló meg szexy. . . A levesek közül a legdrágábbat ettem. A másodikakból is. A bor nem jelentős, jól felszolgált, jó hőmérsékletű, de mérsékeltebb árú bor. A számla 20000-re kerekedett, tovább kerekítettem 22000-re. A napokba itt károgtam, mint egy sebesült varjú, hogy 10000-nél több már egy ebéd, jaj, jaj. Itt meg most nem károgok, hogy 20000. . . mert közben meghülyültem? Nem, de ez itt egy másik minőség, egy másik érzület, és én magam választottam, hogy itt és ennyi.