Előzőleg pizzázó volt az épületben, még mindig megvannak akkorról a korábbi ablakdíszek, és az étlapborítók is átöröklődtek. Ezek tehát ne vezessenek félre senkit. A rémséges belső design viszont, mint kiderült, már saját kreáció. A falakon budoárokba illő barokkos tapéta, a plafonon kristálycsillár, viszont az asztalok egy része kifejezetten menzás jellegű, és mindezekhez díszítésül imitt amott japános valamik. Fölöttébb zavaros és zavaró a kép, ami így kialakult. Jócskán a rendes ebédidő után érkeztük, de mivel a hét minden napján 10 és 21 óra között vannak nyitva, ez nem volt gond. És amíg ott voltunk, egyre csak érkeztek a vendégek. Pedig hát vidéken nem szokás délután 4/5 óra körül étterembe menni. Jó híre lehet máris a helynek. Ázsiai étteremnek jellemzik magukat, különböző népek konyháiból válogatták össze az étlapra került fogásokat. Levest imádó párom vietnami bún levest kért csirkével, és lelkesen kanalazta, még akkor is, amikor már megérkeztek asztalunkra a főételek. Gyanús volt ez a gyorsaság, mert ennyi idő alatt sem a panírozott csirke, sem a kacsasült nem készül el. Hát, nem is voltak frissen készültek, miként a melléjük tálalt langyos, száraz rizs sem. Pedig hát a távol-keleti ételek jellemzője éppen az, hogy gyorsan, frissen készíthetők. Szerencsére megmentette a helyzetet az ételeink ízesítése, pontosabban a szaftok, a citromfűs chilis zöldség és a thai red curry, amelyek nagyon finomak voltak. Messze nem volt hát kiemelkedő minőségű az étel, amit kaptunk, viszont nem is volt drága, és még szervizdíj sem terhelte a számlát. Szolid borravalóval együtt fizettünk 14 ezer forintot, pedig Unicumot és Heineken sört is ittunk. De többször nem jövünk ebbe a Hikariba.
