Ilyen volt ez a szolnoki kiskörzet is, amely a város szegény sorsú lakosságának adott otthont. Föld nélküli zsellérek, napszámosok, halászok, hajó- és szálfarakodó munkások éltek itt családjukkal. Abból éltek, hogy munkájukkal éltették a tiszai kereskedelmet, közlekedési csomópontot. Aztán a városfejlesztés, a modernizálás elemésztette az itteni kis házakat, az egyetlen házikó, ami megmaradt mutatóba, a Tabáni Tájház. Az 1930-as évek környékén épült, később tulajdonosai többször is átépítettek, felújították. Utolsó tulajdonosa egy halász volt. Mégis amikor a megyei múzeum megvette a kis házat, az annyira romos állapotban volt, vályogfalai megroggyantak, hogy 1989-ben teljes felújításra szorult. Úgynevezett kétosztatú ház, vagyis csak a földes padlójú szoba-konyhából áll, utólag hozzáépített tornáccal. Nincs, nem is volt kamra, nem volt semmilyen helyiség az élelmiszer tárolására. Érthetetlen ez annak, aki ha nem is élt magyar vidéki parasztházban, de látott legalább falusi tájházakat, ahol mindig elengedhetetlen része az épületnek a kamra. Itt azonban a sajátos életmód miatt nem volt erre szükség, nem volt ugyanis tartalék, napról napra éltek a családok, mert hiszen a keresetüket is napi bérként kapták, illetve a halászattal szerzett halat is gyorsan el kellett adni, akkor abból vették meg a napi betevőt, esetleg elcserélték a halat azokkal, akik földműveléssel foglalkoztak. A ház berendezése azonban egyáltalán nem annyira szegényes, mint ebből gondolnánk. A bútorzat és a kiegészítők a kor parasztpolgári stílusát tükrözik, sajátos keverékeként réginek és újnak, főleg a használati eszközök esetében. Érdemes hát alaposabban nézelődni, mert egészen érdekes dolgokat is láthatunk ebben a picurka házban.
