Mondjuk a leánynak, hogy ebédelni vágyunk. Hát nincs más, ahhoz az egy asztalhoz lehet ülni a sarokban. Jó, itt ez a szokás, legyen. Igen ám, de nem tud étlapot adni. Öööö mert miért? ? ? Most nem tud étlapot adni, mert kevés étlap van. Egy asztalnál ült egy apuka, meg vele három olvasni még nem nagyon tudó gyerek, náluk volt az öt étlap. Csak néztünk. Aztán egyszer csak felszabadult, és a lány elhozta nekünk is. Semmi elnézést, valami fura van itt. A másik asztalhoz a gyerekekhez érkezett két amolyan anyuka-szerű nő is. Mi gyorsan kiválasztottuk, hogy mi legyen, nem kockáztatunk, leves nem kell, feleségem egy gombás szeletet kért, köret nélkül, káposztasalátával, én meg tejszínes gombás ragut, hozzá dollárburgonya. És akkor itt új időszámítás kezdődött. Ültünk vártunk és néztünk. Beszélgettünk, néha kiténferegtem az udvarra, a ház elé, az eső esni kezdett, a gyerekek a másik asztalnál régen elunták magukat, ki-be rohangáltak, néha valami házi ételfutár elvitt valami kaját valami zacskóban, talán pizzarendelések voltak, a konyhában sokan dolgoztak, néha más és más néni kijött valamiért, egy nagy pocakos nagydarab ember üzletien telefonálgatott a pultból, a kislány is többször, hát így ment ez két asztal volt foglalt az étteremben, a nagycsalád, meg mi. Fogalmam sem volt, miért csak ahhoz a sarokasztalhoz ülhettünk, nem tudom. Na, szóval egy órán túl kaptuk meg az ételt, ez úgy elvesz egy felesleges órát egy kirándulásra szánt napból, senki nem mondta, hogy elnézést, jaj, de le vagyunk terhelve, szül a szakácsné, semmi, csak egyszer csak megjelent a lány, kihozta. A ragut meg a dollárburgonyát két tányérban, talán, hogy ne ázzon el. Megettük, nem volt valami boldogság, hát így jártunk, fizettem a két adagért, a két üdítővel együtt 8800 forintot.
