Megláttam a kiemelkedő vörös sörcsapot, értsd Kilkennyt és már kész is voltam. Igen, abból és hadd szóljon! Két-három félpohárral sikerült, nem bántam, legalább kifolyik az eleje, mondták, cserélni kell, üljek csak le, kihozzák. Kifizettem a nem keveset, 3200 forint körül azért nem mindig fizetünk egy korsó sörért, de hát ez egy ír vörös sör, és ez ennyi. Várok, várok, a három démon, keményen küzd a sörforrásomért, csak nem jutnak eredményre. Aztán megjött a gyászhír hozója, odajött és ilyen kis nagyon cukin, látszott rajta, hogy nagyon próbál valahogy a kedvembe járni, Istenem, hát kétségbeesett képpel mondta, hogy nem tudják megjavítani, elromlott a sörcsap, mit tegyenek, hogyan kárpótoljanak, mit hozzanak, Guinnesst, pohár ropit pluszban, bármit hűű, leszaladt egy film az agyamon, hogy milyen khmmm kárpótlást fogadnák szívesen a lányoktól, haj, már a gondolatától is kivirultam, de aztán az egyeztető tárgyalások visszaterelődtek a hétköznapi mederbe, és mondtam, hogy hát jó, a Guinness se folyik minden ház falán a csapból, szóval azt csak előadtam hozzá Tiborc panaszát a Bánk Bánból, hogy hát ezért jöttem ide, hegyeken vagy sivatagokon át, hogy itt a bizalom, a hit, a Kilkenny stb. Azt hiszem, a legdekoratívabb hercegnő hozta ki a sörömet, meg hozzá az akárhány ropit, és ebben a mutatványban benne volt Salomé tánca is, a szemem megfordult az üregében, a jeladómból meg buzgó hálaimákat nyomtam Istennek, a tavasznak, meg bárkinek, aki erre járt. Aztán lehűtöttem magamat a fekete sörrel. Kellemes, jó, pihentető délután volt, később révülten kitámolyogtam a napfénybe, ott vigyorogtam bambán, Heródes mostohalánya meg szaladt utánam, hogy ottfelejtettem a kedvenc baseball-sapkámat. Minden jó, ha a vége jó.
