Böngéssz a legfrissebb értékelések között!

Jó étvággyal elfogyasztottuk. A különlegessége csak annyi volt hogy sajttal megszórva kaptuk. Így még nem ettünk gyrost.

Pontosan az a színvonal, amelyben egy vasárnapi, ünnepi ebédet szívesen elkölt az ember, és még nem feszélyezi a procc. A fogadtatásunk nagyon kedvesen történt, asztalt is kaptunk néhány percen belül lenn a földszinten, nem kellett felmenni a galériára, ami nekem nehéz lett volna. Amíg elkészült az asztalunk, addig levettük a kabátunkat. Igyekeztünk a már ott lévő kabáthalomnál valahogy helyet találni, mert mindössze néhány fogasnyi az erre szolgáló szűkös lehetőség. Utoljára egyetemi klubokban láttunk ilyet, az pedig már jó régen volt. Az italaink gyorsan és kellő hőmérsékletűen érkeztek, kellemes meglepetést okozva azzal, hogy a Soproni IPA Óvatos duhaj sör mennyivel jobb, mint az alapváltozat. Igaz, ennyivel drágább is. Úgy egyébként nem igazán dicsérném a sörkínálatukat. A páromnak nem ebéd az ebéd leves nélkül, rendelt hát egy csésze Szegedi tüzes marhagulyás levest. Nem volt tüzes, vagyis nem volt csípős, és egyébként is, szerinte semmi különös, csak a szokásos volt. Szokásosan állt például a tetején a vastag zsírréteg. A főételekkel sem jártunk jobban. Az XXL méretben kínált bécsi szeletről csak az árából és kérdésre derült ki, hogy sertéshúsból készül és nem borjúból, az étlap nem jelezte ezt. Ez is a szokásos magyar éttermi módon készült: 2/3 milliméteres vékonyságúra, értsd agyonklopfolva az egyébként is száraz sertéshús, vastag, száraz házi morzsában szárazra sütve. Ennyi. Ezen nem sokat segített a vékonyka citromszelet és a két kanálkányi uborkasaláta sem, hogy le tudja a párom nyelni. Én házi sonkával és camemberttel töltött pulykamellet választottam, gondolva, hogy ezt igazán nem nehéz elkészíteni éttermi tudással. Nos, nem volt vele sok probléma, csak éppen a tölteléke olyan sós volt, hogy az az egész ételre kihatott. Ha az ételek is olyan színvonalúak lettek volna, mint az éttermi környezet, akkor azt mondanám, megérte az árát, és nem három pontot adnék erre az ebédelésre.

Képek alapján választottam, ez egy régi parasztház alapjaira épült, modernizált vendégház, itt-ott őrzi is a hajdani alkatrészeket is nyomokban. Bizonyos ízléssel berendezett, a levendula tendenciája dominál, jól felszerelt a konyha, kielégíti az igényt a fürdőszoba, kényelmes, barátságos a szoba. Szerintem nem kifejezetten télies, a két fűtőalkalmatosság, klíma meg egy fali melegítő, napokig éjjel-nappal küzdöttek, hogy valahogy elfogadható hőmérsékletet produkáljanak, de nem panaszkodom. Házigazda olyan túl sokat nem törődött, vagy foglalkozott velem, éppen, hogy csak szőrmentén. A házirend tömény fenyegetés, hogy mi mindent nem szabad, és mit von maga után, ha nem fogadsz szót. De semmi összetűzésem nem volt a törvénnyel, WiFi nagyon jó, a TV-ből nem tudtam túl sokat kihozni, de nem is kísérleteztem vele, egyébként működik, csak a túl sok az információ, mindenféle beállítás. Meg nem is volt fontos. Nyilván nem TV-zni mész el a lakhelyedről párszáz kilométerre. Na, szóval jó ez, gyerek- és kisállatmentes szállás, néha ilyen is kell, és meg is értem. Kétszemélyes kégli, férjeddel, feleségeddel, barátnőddel, barátoddal nyugodtan indulj ide, nem fogod megbánni.

Mi ide biztosan nem jövünk, de az ismerőseinknek sem ajánljuk a soproni Szieszta Hotelt.

Ez sokszor nem hátrány, hanem inkább a személyes, bensőséges élmény. És hát mit látsz itt? Egy dolog, hogy Mohács, meg vész, meg csatavesztés. . . a másik dolog, hogy busójárás. . . na, és mit tudsz még Mohácsról? Hát ezt a gyönyörű soknemzetiségű világot, ezt a szívet melengető képet, ahogy magyarok, svábok, szerbek, sokácok, bunyevácok, cigányok és zsidók együttélnek, reformátusok, katolikusok, szláv ortodoxok, izraeliták lakják a várost, osztoznak a feladatokon, a közös felelősségen, dolgoznak, énekelnek és táncolnak, ki-ki a saját nyelvén, viseletében, szokásai szerint. Mert, hogy lehet így is. Ebben a gyűlölettengerben, ahol jelenleg élünk, egy kapaszkodó ez, sziget, ahol a remény lakik. De látod a képeken. . . ezt a múzeumot így rendezték be, hogy ezt demonstrálja. Csodaszépek a ruhák, állni kell előttük, belelátni az élő embert, és meg kell néha böknöm magam, hogy menjek már tovább. . . azután a "látványtár". . . nos, az egy külön részleg, olyan, mint valami nagy értékmegőrző raktár egy bankban. Fel lehet mászni az emeletre, valami fémelemekből összerakott állványon tengersok kerámia van, a vidékre jellemző színek és minták, mész rajta, és közben olyan érzés, mintha egy horrorfilmbe lennél, borzalmas, síron túli nyikorgások, zörgések, neszek jönnek a falból a lépteid nyomán, nagyon félelmetes, de állítólag 800 kilót is elbír, én meg nem vagyok annyi. Szóval, bátran végignéztem, mutatom. Lent meg, az alsó polcokon egyszerűen meseszép faládák hosszú. hosszú sorra, egyik szebben festett, mint a másik. Nos, hát ilyen élmény ez. . . meg is köszöntem szépem az ottdolgozóknak.

Az ètelvàlasztèk vacsorànàl lehetett volna kicsit bővebb, de így is jó volt, jól tudtam lakni vegetàriànuskènt is.