Böngéssz a legfrissebb értékelések között!

A premontrei katolikus szerzetesrendről nem sokat tudunk, pedig itt voltak Franciaországból érkezvén már a magyar kereszténység megszilárdulásának idején, az 1100-as évek vége táján. A XIII. században pedig már több mint harminc premontrei prépostság működött szerte az országban. Ezek egyike volt a jánoshidai, amelyet a hagyomány szerint 1186-ban a falu János nevű birtokosa alapított Keresztelő Szent János tiszteletére. A következő évszázadokban aztán hol a törökdúlás, hol a Habsburgok, majd a szocialista önkény űzte el innen a premontreieket. Holott sok jót tettek az ország népével, amikor éppen itt voltak: jelentős szerepet játszottak a vallási élet, az oktatás, a művészet és a tudomány alakításában. 1802-től 1950-ig egy hosszú időszakon, 150 éven keresztül építkezhettek, szellemi és konkrét értelemben is. A rend ez idő alatt, 1816 és 1819 között klasszicizáló késő barokk stílusban emelt egy új épületet Jánoshidán a rendház és a birtokigazgatási központ céljára, amelyet nem sokkal később emeletráépítéssel bővítettek. A 2. világháború után feloszlatták a rendeket, és a jánoshidai rendház-kastélyt is államosították. A rendszerváltáskor a premontrei rend nem igényelte vissza az 1958-ban műemlékké nyilvánított épületet, ehelyett 2001-ben államiból önkormányzati tulajdonba került, és hosszú idő után pályázati pénzből felújították. A kilencszáz éves kulturális, szellemi örökség megmenekült a pusztulástól, 2021. augusztus 27-én ünnepélyes keretek között adták át. A napokban pedig azt láttuk, hogy a Turizmusfejlesztés Jánoshida településen elnevezésű projekt keretében további kiegészítő felújítások folynak a külső részeken. Összességében fél milliárd forint közpénzráfordítással egy méltóképpen helyreállított rendházat, helyi szóhasználattal kastélyt talál a látogató Jánoshida központjában. Míg külső megjelenésében elegáns és méltóságteljes az épület, belső részei, helyiségei barátságosságot és az értékek nagy gondossággal való megőrzését, kezelését tükrözik, miközben a kiállítótermekben helytörténeti érdekességekkel ismerkedhetünk meg. Az emeleti helyiségek falfestményeinek restaurálására nem futotta a pályázati pénzből, de láthatóvá tettek belőlük fontos részeket, a többit lemeszelés óvja. Minden nagyon kulturált hát. Majdnem! Csak azokat a rettenetesen ízléstelen, ráadásul nagyszámban felaggatott csillárokat ne kellene mindenütt látni, mert valaki ezeket engedélyezte a pályázat keretében. . . A Premontrei Rendház Turisztikai és Látogatóközpont hasznosítása az eredeti szándékok szerint kétirányú, egyrészt turisztikai célokat, másrészt közösségi funkciókat lát el a rendház-kastély. A közösségi irány rendben működik is, tavasztól őszig a közösségi élet egyik fontos színtere lett a ház a településen. Nehezebb a helyzet a turizmus fogadásával. Az országban másutt is lehet a problémát hallani, hogy megkapták és felhasználták a pályázati pénzt egy-egy épület felújítására, de azután a működtetésre már nincs elegendő forrása az egyre szegényített önkormányzatoknak. Ezért van az, hogy Jánoshidán is leginkább csak előre bejelentkezett csoportoknak tudják megmutatni a rendházat.

Lelkiismeretesen elmentünk tesztelni és egy nagyot ettünk-ittunk három szerkesztővel, aztán meg is nyugodtam, hogy ez így rendben is van, megbeszéltük. Pár napja telefonáltam, hogy akkor minden ok? Nem, ők nem tudnak semmiféle foglalásról és nincs is szabad asztaluk. Pusztulj el, galád söröző, a tűz vesse fel a nadrágotokat, és kétségbeesetten ötleteltem, hogy jaj, akkor gyorsan, hová is legyen a 15-20 fő. . . Telefonálgattam, itt sincs már hely meg ott sincs már hely, Pánikoltam, eszembe jutott ez is és idetelefonáltam, és mennyi, 15-20, oké megoldjuk! Na, győzelem, így kerültünk ide. Tehát sötét a Dunapart már novemberben 18 órakor, szép a kivilágított Pest látványa, lassan gyülekeztünk, többen többszáz kilométerről jöttek, utaztak, asztal rendben volt, hely szuper, és egy lánnyal közösködtem annyiban, hogy egymással szemben ültünk, adott volt, hogy ketten rendeljünk egy nagy közös tálat aztán nyomjuk befelé a jókat, a halas sörkorcsolyatál volt az áldozat, garnélarákok, bundázott lazac, békacombok, patagon tintahal, jól elvoltunk vele, hangulatfokozónak érkezett a hatsörös válogatás, az összes sör, ami csapon van, aztán később csak folytak a lágerek, a whisky meg a szó is az asztal körül, remek estét csaptunk, mindenki nagyon elégedett volt a helyszínnel, a kiszolgálással, mi kell még emberek az ötöshöz? ? Na jó, elbűnöztünk még közben egy-egy belga csokoládé szuflét is, mogyorópralinéval, házi sós karamellás. . . na, de hát ezért belga, meg belga csoki, meg szép az élet.

Szintén a szigeten találunk rá egy óriási mocsári cédrus fára, bámulatos légzőgyökerei engem egy manóhadra emlékeztetnek.

Az 1770 körül készült barokk kőszobor eredetileg a Zagyva-híd mellett állt, mivel Nepomuki a folyók, a hidak, a vízen dolgozó emberek védőszentje. 1948-ban helyezték át a római katolikus templom kertjébe. Az ismeretlen alkotó a szentet a szokásos módon ábrázolta, papi fejfedővel, karingben, palásttal, feszülettel a kezében. Ezek a jegyek a nagymértékű romlás ellenére is felismerhetők a művön, a szent arca viszont már alig kivehető, és az egyes leírásokban szereplő angyalok, de legalábbis töredékes puttóalakok, már nincsenek a lábánál, teljesen eltűntek. Hiába volt tehát, hogy már 1965-ben védetté nyilvánították. Hiába a műemléki védettség, ha nincs pénz a szobor restaurálására. Eddig kibírt már talapzatán vagy 250 évet. Vajon mennyit bír még ki?

Egymás után engedtek le két medencét és töltötték újra aminek a vize hideg volt. Nagyon nehezen melegedett fel, azt mondták idő kell neki.

A kiszolgálás rendben volt, az ár elég magas 3850 ft, amire rájön kötelező 5% fsz díj amire még felajánl a gép további borravalóadási lehetőséget. Az ember nem figyel, így végül 15%ot ad. Sebaj, kibírjuk.