ZigZag adatlapja

Az alkotóelemek között akadnak festett fém rögzítőelemek, szerszámok, rugók, rúdanyagok, lemezek és láncszemek. Alkotója Ács János, 2022-ben került ide. Most olvastam, hogy ennek a művészeti technikának saját neve van, úgy hívják, hogy scrap metal. Minden nap tanulhatunk valami újat.

A szokásos kellékekkel ellátva látjuk a királyt, viszonylag fiatal korában: palást, országalma, korona, kard, minden megvan, nála van. Az állami és az önkormányzati támogatás mellett helyi adományokkal is hozzájárultak a mű elkészültéhez. Itt szokták tartani minden évben az augusztus 20-i ünnepséget, pontosabban a délelőtti programokat, ami reggel Szentmisével indul, majd a város díszpolgára címet adják át, megáldják az új kenyeret, és persze a szobrot megkoszorúzzák. Délután már kötetlenebb családi- és gyermekprogramok szoktak lenni, valamint a Bicske Kenyere verseny. Este koncertek és persze az elmaradhatatlan tűzijáték.

A templom melletti főtéren, amely a Hősök tere nevet kapta, meg is találtuk, s kissé csalódottan állapítottuk meg, sajnos ezek olyannyira "csak" romok, hogy valójában egy régi templom alaprajza az, amit láthatunk, ami fennmaradt. Egy kőtáblán olvashatóak a főbb tudnivalók az egykori jelentős, ma már szinte semmit sem mutató templomról. Árpád-kori erődtemplom falait láthatjuk töredékes formában, amely a tatárjárást követően román stílusban épült, valószínűleg a XIV. században. Szentélye kelet felé nézett, egytornyos, egyhajós, félköríves apszissal rendelkezett. Ezt a fennmaradt alaprajzból, falmaradványokból lehetett kikövetkeztetni. Erődtemplomként nemcsak vallási, de védelmi funkciót is betöltött. A templom körül a középkori szokásoknak megfelelően temető volt. A templom maradványait 1964-ben tárták fel régészeti ásatás keretében. A feltárás során a látható falakon kívül találtak az egykori sírokban csontvázakat, bronzból és ezüstből készült Árpád-kori ékszereket, hajdíszeket, ezüstpénzeket, a ruházatokból megmaradt vas- és bronzcsatokat, gombokat, továbbá kerámiatöredékeket. Ezekből a régészeti leletekből azonban semmi sem látható itt, ugyanis a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményébe és raktáraiba kerültek.

A pincék a falu egykori virágzó német (sváb) borkultúráját idézik fel, akik egészen 1946-ig a lakosság döntő részét alkották. Vannak olyan régi présházak, ahol még megmaradtak régi faprések, amelyekbe készítőik az évszámokat is belevésték. A pincesor kialakulása a németek betelepítésének idejére datálódik, a XVIII. század 2. felében építették az első pincéket, a végső formájukat a XIX. században nyerték el. A régi szőlőültetvények mellett építették ezeket a pincéket. Jelenleg a faluban közel 100 történelmi pince található. Más települések pincesorával összevetve a véretsboglárinak az az érdekessége, hogy itt fás-bokros környezetben találjuk a pincéket és a présházakat. Az egyik présház előtt két helyi úriember üldögélt a padon. Tőlük érdeklődtünk a helyben népszerű, honos szőlőfajtákról. A Vértes és móri borvidék közelségét jelzi, hogy a leggyakoribb történelmi fajta a mai napig az Ezerjó. Az Ezerjón kívül termesztik még a Rizlinget, Chardonnay-t, Zöld veltelinit. A filoxérajárvány előtt a Leányka és a Sárfehér voltak a helyi tipikus borszőlők, ez utóbbi gyakorlatilag teljesen eltűnt, kipusztult innen.

században az Esterházy-család birtoka lett, akik bajorországi (Schwarzwald környékéről) katolikus vallású német telepesekkel népesítették be újra a falut, akik jellemzően mezőgazdasággal foglalkoztak. A közel 1300 lakosból a II. világháborúig csupán 10-12 család volt magyar, a többiek mind németek voltak. Ezért nem meglepő, hogy a kálvária is német nyelvű, valamint a kálváriaút tetején lévő temetőben is a régi sírok szinte kivétel nélkül német nyelbűek, gót betűsek. A község megpróbáltatásai a világháború borzalmaival nem értek véget, 1946-ban ugyanis 800 lakost, 84 németajkú családot telepítettek ki, a falunak kb. a 2/3-át. A kálvária története 1807-re nyúlik vissza, az első kálváriakeresztek ekkor még fából készültek. A jelenleg is látható vörös mészkőből készült kereszteket eredetileg 1890-ben állították, amely később a II. világháborúban és az azt követő években súlyosan leromlott, lényegében tönkrement. A régi kőfülkéket és az egész kálváriát 2007-ben restaurálták és újították fel. A kálvária 14 stációból és 3 kőkeresztből áll. A fülkékben szokásos módon a passió jeleneteit ábrázoló domborműveket helyeztek el. A kálváriaút egy szép, erdős dombon vezet fel, amelynek a tetején van az elített temető, amelynek éke a Szent Erzsébet temetőkápolna.

Igaz, hogy korábban jártam már itt többször is, de nem magában a múzeumban, hanem a belső udvarban teret adó eseményeken, pl. gondolok a Botellon Teraszra, ahol a különböző nemzetek gasztronómiáját mutatták be hétvégenként. Olasz, francia, ázsiai, közel-keleti, amerikai, indiai, talán ezek voltak, nem mindegyikre tudtam elmenni. Most tudtam csak meg, hogy egy ideje az Elektrotechnikai gyűjtemény már nem önálló kiállítóhely, hanem a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum alintézménye. Ez annyiban érdekes, hogy a Városliget átépítése óta valójában nincs is már Közlekedési Múzeumunk. De talán ez is változni fog a jövőben, a kormányzati szándék legalábbis ez irányba mutat. Meglátjuk. . . De vissza a Kazinczy utcába. Első pozitív meglepetés, hogy az állandó elektrotechnikai kiállítás mellett most van egy időszakos kiállítás is a bal oldali szárnyban a földszinten, Fő a Kávé néven, amely a kávézás nemzetközi és hazai történetét mutatja be, kiemelt figyelmet szentelve a budapesti kávéházakra. A belépő mindössze 100 Ft-ba került. Hogy támogassam a múzeumot, természetesen a földszinti kávézóban ittam egy finom kávét is. Ezt a múzeumot a mindenevőkön kívül csak olyanoknak ajánlanám, akiket tényleg érdekelnek a műszaki kütyük, a tudományos kutatások és a technológiai találmányok, mert elég száraz a téma, a múzeum pedig meglehetősen retró stílusú. A fő téma az elektrotechnika kialakulása, a híres magyar tudósok, kutatók, feltalálók, a magyar villamosenergia ipar története, a régi híres gyárak (Tungsram, Ganz), továbbá az elektromos áram gyakorlati, mindennapi életben történő hasznosítása. Néhány találmányt ki is lehet próbálni, de sajnos több dolog nem működött már. Az épület elrendezése logikátlan, labirintus-szerű, mész egy szűk folyosón, de zsákutca, a végén nem lehet átmenni, hanem vissza a kiindulási pontra és onnan folytathatod a másik hasonló folyosón. Ennek ellenére nem voltam egyedül, többen is jöttek látogatók megnézni a kiállítást, még külföldiek is. Azért az mindenképpen pozitívum, hogy ez az épület túl tudta élni itt a belvárosban, s nem bontották le. Mindazonáltal szerintem sokat kéne rajta frissíteni, újítani, hogy egy valóban vonzó, XXI. századi, informatív és élvezetes múzeum tudjon lenni.

Mint megtudtuk, a cukrászda már több mint 3 évtizedes múlttal büszkélkedhet. A bejárat előtt kis teraszt alakítottak ki, valamint parkolót is az autóknak. Minden nap nyitva tartanak 10-19 óra között. Akik ellátogatnak Fehérvárcsurgó legfőbb nevezetességéhez, azaz a Károlyi-kastélyba, azok közül sokan megállnak a cukrászdában is egy fagyira, sütire vagy kávéra. Belépve barátságos közeg fogadott, nem a legmodernebb, a 80-as évek hangulatát idézte meg. A bal oldali falon számtalan oklevél jelzi az itteni cukrászok, illetve a cukrászda elismertségét, több alkalommal is elnyerték a "Fogyasztók kiváló vendéglátó egysége" elismerést. A sütemény és tortakínálat jellemzően fősodratú, ismertebb típusokból épült fel. Budapesti szemmel kedvező árfekvést jeleznek az 1000 Ft alatti szeletárak. Példaképpen házi krémes, bécsi krémes, gesztenye alagút, flódni, Mozart szelet, hatlapos, almás pite. A Rákóczi túrós a drágább sütijeik közé tartozik, 1150 Ft-ért. A mézes krémes és az 5 dl-es palackos Zero Cola együtt 1650 Ft-ba került. Nincs kötelező szervizdíj, errefelé nem igazán divat, úgy vettem észre. A süti friss volt, klasszikus megjelenésű és ízvilágú. A mosdó tisztasága javítható, az ülőke fólia valószínűleg már jó ideje nem működik. Összességében 4 pontra taksálom a helyet, részemről ajánlott.

A teste elég aránytalan, gnómnak is mondhatnám. Tar István alkotását 1966-ban állították ki, a félig fekvő, könyökére támaszkodó hölgy, ahogy a szobor címe is jelzi, egy lantot tart a karjában, mészkő talapzaton egyensúlyozva. Nem úgy tűnik, mintha ebben a pózban hosszasan kényelmesen lehetne feküdni. Pláne ha közben még a lanton is megpróbálnál játszani. 3 pontra taksálom.